Mozdulatlan beszéd
A világot fagyban elemzem.
Mozdulatsorok tárházát borzongva szemlélem.
A rebbenő madárét, aki gyermekének
Ételt ad, kinek szárnycsapása a tócsában
Viharfelhő könnyeitől vérbe fagy.
Ettől minden holtnak a szíve egy ütemet kihagy.
A testvéreket, akik most is hadakoznak,
Mint az oroszlánok, akik harcolni tanulnak.
Egymást kergetik, midőn majd a világ
Súlya kergeti törékeny csontjukat a föld alá.
Egy agg asszonyt, kinek arca
Egy szántómező alakzata,
Melyen a nyomor ekéjét az idő rozsdás motorja húzta.
Egy lányét, aki a legszebb akar lenni,
Mint sivatagban közepén a vöröslő rózsaszál.
De tápláléka pár csúfolkodó szó, önző emberek,
Hiányos idegzetek, melyek szegény szívében
Hamis képet képeznek.
Az emberét, aki csalfa játékot űz társaival.
Gyermeki boldogságért küzd egy emberöltőn át.
A sok félelemtől, tévhittől üres szemmel
Halad a borzongtató labirintuson, ahol csak
A tiszta lelkű vak az, aki lát.
A világon elmélve nem vágyhat ide
Se éhező madár, se testvérpár,
Se agg asszony, se vereslő rózsaszál,
Se őszinte ember, aki a nyugalomra,
A tavaszra, és nem a krízisre vár.
